Múlt héten végre megnéztem a Becstelen brigantyk-at és volt egy vizuális orgazmusom. Aki még nem látta, az ne olvassa tovább, mert nem fogom leírni a sztorit, így érthetetlen lesz a bejegyzés – meg egyébként is minek előre okoskodni? Szóval, aki még nálam is jobban le van maradva, az lehetőleg holnap, de legkésőbb holnapután nézze meg és készüljön fel a gyönyörre! Aki meg látta, az reagálhat az alábbiakra...
Tarantinonak megint sikerült valami gyökeresen újat és egyedit alkotnia, amiben filmes paradigmát vált. Ráadásul saját munkásságán belül is sikerül megújulnia, miközben megőrzi az eddigi témáit, stílusát. A film után úgy sejlett, ez eddigi legkiforrottabb alkotása, nem véletlen, hogy a film utolsó snittje, a horogkereszt homlokba-vésése (Káin!) után Aldo így szól "I think, this is a masterpiece". Csak hogy héberesen - visszafelé haladjak - kezdjük tehát a legvégén. A kamera alulnézetből veszi Aldot, a néző a náci perspektívájából lát, s a húsbavájás óhatatlanul Dali „Un chien andalou” c. filmjét juttaja eszünkbe... Itt is ott is a befgadó, a filmnéző provokációjáról van szó, miközben magár a amozi műfajára reflektál.
Váratlan volt, hogy éppen egy kvázi történelmi filmdráma / burleszk lesz az, ami Tarantino alkotásának egyik csúcspontja, de üdítő volt végre valami mást látni tőle. Az eddigi filmjeiben a remake, a popkultúra, a kisstílű gengszterek világában a „történelmi” vonatkozás ilegnkább a történelem hiányában, egyfajta "post-histoire" kor ábárzolásában jeletn meg. A fogyasztói társadalom kimerevített tablóképeit láttuk, egyszervoltholnemvolt volt egyszer egy McDonalds, egy kis útszéli csehó, egy benzinkút és sok vagány "ass-kicker nő, drogok és fegyverek.
A történelmi témákkal mozifilmen ugyanakkor nem szokás szórakozni – persze vannak ebben a műfajban is vígjátékok, de nem jellemző. Tarantino nemcsak ezen a megszokáson lép át egy mozdulattal, de egyből olyan témához nyúl, amit extra sok tabu vesz körül – azaz a II. világháború, azon belül a nácik és a zsidók története – ahol, a fikciós narráció meglehetősen problémás. Meg a vicceskedés is. De a Becstelen brigantik jó bizonyítéka annak, hogy a komédia alkalmas a tragédia bemutatására, és hasonló mélységeket ér el. Persze azt hozzátesszük a film nem élt volna meg csak a Becstelen brigantik szálból - ezt ő is érezhette, hogy nem lehet ezt a témát teljes súlytalansággal kezelni, ezért mellétett egy drámai szálat is - Shoshana történetét. Számomra ezek a részek voltak a legizgalmasabbak, mert itt nem a pop-os Tarantinot látjuk, hanem az "érzékenyt".
Szóval nem szokás a náci sztorit meseként tálalni, mert a borzalmak a valós dokumentációért kiáltanak., de ugorjunk most az utolsó kockáról az elsőre: dokumentarista realizmus ide, történelmi hitelesség oda: „Once upon a time in Nazi occupied France…” hangzik az viccesen abszurd mondat, ami egyébként a film alcímeként is funkcionált egy darabig Mivel tudjuk, hogy a kulturális emlékezet sem egy objektíven alakuló dolog és a történetírás is narráció így ez az elbeszélői mód sokkal korrektebb, mint az, ami el akarja hitetni velünk, hogy korhűen rekonstruálja a történteket, egyfajta grand narrative szerint. Ez az alap esztétikai koncepció, amit aztán a filmre élez ki.
Az átlagos filmdrámában például minden szereplő egy nyelven beszél, függetlenül a karakter nemzetiségétől. Tarantino ezen csavar egyet, mert nagyjából eredeti nmezetiségük szerint választja ki a szereplőket. A Tetthely, a Derrick és pár tucat tévés produkcióból ismert "Jewhunter" Chrsitoph Waltz, a Goodby leninből ismert Daniel Brühl, vagy Eli Roth pl. ilyen karakterek, csak hogy a nagyobbakat említsük, de azt hiszem. tulajdonképpen mindenki az ami...és azon a nyelven is beszél. Az egyik dialógusban hallunk is erről – Bridget von Hammersmark jegyzi meg azt hiszem a német esztétika-filozófia ironikus fricskájaként, hogy a karakter nemzetiségének nem kell megfelelnie a színész nemzetiségével….Egyébként, ez az egyik dolgo, amiben szeniális a film: a különböző nemzetiségek szetereotípiáit viccesen-ütősen tálalja, egy-egy karakter szinte szimbólummá válik.
Olyan vizuális orgazmus volt ez, ami után azt mondhatjuk, ilyet még sosem éreztem drágám --- vagyis, hogy valami olyat láttam, amit még sohasem. Sem vizuálisan, sem verbálisan, sem valóságosan, sem fikciókban nem szokás Hitelert egy amerikai zsidó által széjjellövetni. Ezt csak fokozza az, hogy elég műre van megcsinálva a dolog, és a szem elidőzhet azon, ahogyan a Führer arcába fúródó golyók szép lassan szétszaggatják az embert, a szimbólumot. Az egyik legkomolyabb kritika az amúgy hihetetlenül gyenge „Der Untergang” című filmmel kapcsolatban asszem az FAZ-ben egyébként éppen az volt, hogy nem lehetett látni Hitler halált, ami gyakorlatilag mitikus halhatatlanságba emeli az amúgy is túlmitizált., transzcendens lényt- aki ugye zseniális . Nagyon helyén volt a filmben végig ahogyan ábárzolva volt, és azt hiszem egy helyen említésre is kerül Chaplin diktátora- szinté n nem véletlen....
(vicces adalék, hogy épp a napokban derült ki, hogy az a koponyadarab és álkapocsdarab, amit az oroszok Hitler maradványának véltek és ezidáig őriztek az amerikai génkutatók vizsgálatai szerint egy korban sokkal fiatalabb nő maradványai.)
1 megjegyzés:
sosáná szeretője a gépészsrác figurája is megérne egy misét.
milyen karakter is ez?
Lényegében a teljes identitása arra épül, hogy szerelmes a csajba. Az egyetlen fekete bőrü szereplő, aki a többi korabeli amcsi háborús filmben biztos, hogy a jófej, de kemény macho figuráját hozná.Itt meg egy szinte feminim karakter a macho csaj mellett.
Megjegyzés küldése